"Szólni nem mertem, mert a szemem gyanúsan égett, és féltem a könnyek lehetőségétől, ha esetleg ki merem nyitni a számat, biztosan kibukna rajta a fájdalom."
- Éljen soká a királynő! Éljen soká a királynő! Éljen soká a királynő! - a termen hangos kántálás süvített végig. Mindenki ugyanazt mondta, ugyanolyan áhítattal, de közben ugyanolyan szomorú tekintettel. Végignéztem az emberek arcán, s csalódottan láttam, hogy hamis mosoly fedi el valódi érzéseiket. Nem csodáltam. Nekem is nagy levegőt kellett ahhoz vennem, hogy ne sírjam el magamat, majd ne rohanjak ki a teremből, és ne fussak világgá. Legszívesebben ezt tettem volna, de nem lehetett. Ő nem ezt akarta volna. Azt szerette volna, ha tovább küzdök! Küzdök magamért, a családunkért, és a népünkért, a népemért! Fátyolos tekitettel magam mellé pillantottam, ahol egyetlen fiam áhítattal figyelte a nagy zsivajt, majd a mellette álló lovagot, aki az alapot adta az áriázóknak. Mindig is harcos akart lenni, hiába mondtuk neki, hogy nem a küzdelemmel kell foglalkoznia egész életében. A politikára is időt kell fordítania. Ő nem tágított! Istenem mi lesz vele ezek után? Vajon hogyan fogja ezt megemészteni? Meg fogja valaha is? Bíztam benne, sőt esdekeltem azért, hogy fiam a tragédia ellenére is boldog életet éljen. Reménykedtem benne, hogy neki sikerülni fog, még ha nekem nem is. A következő dolog, amire a tekintetem akaratlanul is tévedt, az a nagy kovácsolt kapu, ami éppen az előttem lévő folyosó végén helyezkedett el. Nagy szemekkel meredtem a kapura, és csak vártam. Vártam, hogy hírtelen kicsapódik, és férjem épségben száguld be rajta. Reménykedtem benne, hogy ez csak egy kis színjáték, egy rossz vicc, amit születésnapom alkalmából talált ki. Viszont a kapu nem nyílt ki. Meg sem moccant. Csak állt ott, mozdulatlanul, rendíthetetlenül , s azt sugallta, hogy rajta bizony bejönni senki sem fog! S igaza is lett. A ceremónia végéig, senki sem lépett be a terembe. Miután mindenki elhallgatott, intettem nekik, hogy menjenek ki, egyedül hagyva engem egy pillanatra. Szükségem volt egy kis magányra. Kisfiam arcát megcsókolva, hagytam, hogy ő is kisétáljon a helyiségből. Mikor mindenki kiment, a terem hírtelen csöndbe burkolózott. A légy zümmögése is elhallgatott, az ablak mellett fészkelő madarak szárnycsapásai abbamaradtak, a szél süvítése megszűnt, s a kint dolgozó emberek is felfüggesztették mindazt amit éppen csináltak. Minden olyan nyugodt volt egészen addig, amíg a nagy harang meg nem szólalt. Mély hangja ébresztőként süvített végig az egész udvaron. Figyelmeztetett mindenkit a gyászra, s arra az emberre, aki előtt ezzel dallammal szerettek volna tisztelegni. Tudtam, hogy ez előre el volt tervezve, felkészültem rá, megfogadtam, hogy nem fogok sírni, s mégis az első kondulás után egy apró könnycsepp szaladt végig az arcomon. A második hangnál még több követte, s a harmadiknál, már nem bírtam tovább! Zokogva borultam a hideg kőre, könyökömet annyira beverve, hogy vér kezdett belőle szivárogni. Nem érdekelt. Csak az számított, hogy nem akartam ezt az egészet. Azt akartam, hogy a férjem itt álljon mellettem, s mellkasához vonva nyugtasson meg, hogy soha többé nem fog elhagyni. De ő nem volt itt. Edward már messze járt, s ezzel a cselekedetével óriási nyomot hagyott mindenkiben. De nem az volt a legnagyobb fájdalmam, hogy végleg itthagyott. Nem, én nem rá voltam mérges, hanem magamra, amiért annyit vártam arra hogy egybekeljünk, és boldog életet éljünk. Mérges voltam magamra, amiért abban az időben, olyan makacs voltam. Hogy azon a bizonyos napon, nem ugrottam apán nyakába, megköszönve neki, hogy ilyen csodálatos férfihoz akar hozzáadni. Viszont akkor nem így gondolkoztam, nem így cselekedtem, s most már látom, hogy ezzel nagyon nagy hibát vétettem!
Sziasztok!
Itt is lenne a prológus. Remélem, hogy mindnenkinek tetszik, ha igen, akkor hadjatok magatok után valamilyen visszajelzést, véleményt.
- Adalia White
