1 fejezet

"A bezártságban talán az a legrosszabb, hogy a kinti élet nélküled is folytatódik."

Március 24. (10 évvel a ceremónia előtt)

- Mégis hogy teheted ezt velem? - kiabáltam vissza, falfehér arcú apámnak, aki annyira meglepődött a viselkedésemen, hogy még reagálni sem tudott. Hát igen, nem igen voltam ilyen indulatos még sosem. Hisz az ilyen viselkedés nem való egy hercegnőhöz, nem ezt várják el tőle! De most őszintén! Kit érdekelnek a kötelességeim ebben a helyzetben, mikor egy olyan dolgot tudtam meg, amitől legszívesebben egy szakadékba vetném magamat. S mind ezt pont ma kellett elmondani, pont a tizenhetedik születésnapomon! Pont ma, amikor ünnepelnem kéne, és nem éppen könnyekkel küszködve, a szobám felé rohannom. Sorban löktem ki az előttem tornyosuló ajtókat, amik mindig egy újabb folyosóra vezettek. Beletelt pár percbe, mígnem megláttam azt a díszes ajtót, ami mögött az én szobám volt található. Óriási erővel rontottam be, majd az ágyamra dőlve, párnámba folytottam zokogásomat. Könnycseppjeim ahogyan végigfolytak az arcomon, magukkal vitték sminkem nagy részét, éppen ezért még pár perccel ezelőtt lévő fehér párnámat, most már fekete és kék foltok terítették be. Vajon mi tévő legyek? Mit kéne tennem azért, hogy könnyítsek a fájdalmamon? - kérdeztem magamtól, majd szomorúan, hüppögve párnámra hajtottam fejemet, s belemerültem egy gondtalan világba.



Reggel a nap sugarai keltettek fel, ahogyan belevilágítottak a szemembe. Amanda, a szobalányom éppen a függönyöket húzta el, majd bánatos arccal felém pillantott s enyhén rám mosolygott, remélve, hogy ez az apró gesztus valamivel enyhíti a körülményeket. Én udvariasan visszamosolyogtam, viszont legbelül sikítva könyörögtem azért, hogy még pár percre hadd menjek vissza abba a világba, ahol minden bánatom köddé válik! Ez persze nem történt meg. Fel kell kelnem, és boldogan kell elvégeznem a mai teendőimet, hiszen ez a kötelességem. Hamar felkeltem az ágyból, majd Amanda segítségével felvettem a ruhámat. Miután már a hajam is elkészült, s egy enyhe smink is felkerült az arcomra, ál mosolyt varázsoltam magamra, majd kilépve a szobámból az étkező felé vettem az irányt. Még mielőtt beléptem volna a helyiségbe, nagy levegőt vettem, majd lassan kifújtam azt, ezzel is egy kicsit lenyugtatva magamat. Ugyanis szívem olyan gyorsan vert, hogy félő volt, mindjárt szívrohamom lesz. Bólintottam egyet, mire az ajtó előtt álló őrök egyike, kinyitotta nekem az ajtót. Nyugodtan, mosolyogva sétáltam be a terembe, majd leülve a székre, jobb oldalamra pillantottam, ahol szembe találtam magam  apám szigorú, de mégis bánatos tekintetével.

- Tudnod kell drágám, hogy én nem akarok rosszat neked, viszont az ország érdekeit is néznem kell! - jelentette ki apám, majd szájához emelve a poharát, nagyot kortyolt borából.

- Ezzel tisztában vagyok! Csak azt reméltem, hogy én is megtalálhatom a szerelmet, mint ahogyan ti is tettétek anyámmal.

- Jaj, Ella. A királyság akkoriban egy teljesen más világ volt. Most éppen nem állunk jó anyagi helyzetben. Még több adót nem szabhatok ki az emberekre, már így is alig tudják kifizetni!

- Tudom, és megértem!

- Köszönöm lányom! Nagyban megkönnyíti a helyzetet, hogy ilyen jó kislány vagy - mondta apám, majd mosollyal az arcán nekilátott az evésnek. Miután mindketten befejeztük, fel akartam állni az asztaltól, viszont apám felemelte a kezét, ezzel tudtomra adta, hogy van még mondanivalója számomra.

- Csak még egy szóra Ella! Elhívtam ide azt a varrónőt, aki egykor édesanyád ruháját is tervezte. Holnap- után fog érkezni. Aprót bólintottam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kimentem az étkezőből.  Hihetetlen volt számomra, hogy már ilyen gyorsan el kell kezdeni a készülődést. Hiszen még csak most tudtam meg, hogy férjhez kell mennem! Sorban hagytam magam mögött a termeket, pár perc múlva már láttam is magam előtt azt az aranyozott ajtót, ami az udvarra vezet. Elmentem egészen a kert végében található nagy tölgyig, majd óvatosan elkezdtem felmászni rá. Gyermekkorom óta ide szoktam járni, ha valami nyomja a szívemet. Mikor anyám meghalt, több napig a fa ágán ülve bámultam magam elé. Most is pont ugyanez történt. Csak ültem az ágon, s elmerengtem, hogy milyen is lesz az esküvő utáni életem. Vajon boldog leszek, vagy csalódott? Netán elkeseredett, szomorú? S vajon férjem megértő, kedves, udvarias lesz? Vagy egy arrogáns, önző embert ismerhetek meg benne? Egyik kérdésemre se tudtam a választ, pedig mit meg nem adtam volna azért, hogy legalább azt tudjam, apám milyen emberhez akar hozzáadni!




Este kilenc felé járhatott, mikor is rádöbbentem, hogy egész nap jóformán nem csináltam semmit sem. Vajon miért nem keresett senki ez ügyben? Na jó, nem volt nehéz kitalálni, hogy apám lemondta a mai programjaimat, hogy meg tudjam emészteni ezt az egészet. Persze ez így elsőre szép gesztusnak tűnik, de gondoljunk bele jobban. Kaptam egy napot, hogy megemésszem azt, hogy két hónap múlva, egy idegen férfival kell oltár elé állnom, majd a következő 60 évet, vele kell eltöltenem. Vigyáznom kell rá, gyerekeket kell szülnöm neki. Lehetőleg fiút, hogy maradjon örököse. Persze azt a férfiak nem értik meg, hogy nem lehet előre megmondani a gyerek nemét! Tehát nekik csak az számít, hogy örökségüket legyen kire bízniuk. Szóval most, hogy ezt így elmondtam, már nem is tűnik apám olyan nagylelkűnek! A kertbe vezető ajtó hírtelen kicsapódott, és Donna sietett ki rajta, majd mikor meglátott, sebesen felém vette az irányt. Donna az én, hogy is mondjam, szóval ő szervezi meg nekem a mindennapjaimat. Oh és említettem már, hogy egy kiállhatatlan, undok nőszemély? Unott képel  átlendítettem az egyik lábamat a faágon, majd szép lassan elkezdtem lemászni. Amikor odaért a fa alá, rögtön siránkozni is kezdett!

- Na de hercegnő! Miért kellett már megint, erre az öreg, koszos fára másznia? Látta már hogyan néz ki a szoknyája? Egész nap itt heverészett, pedig sokkal fontosabb dolgunk is lenne! - nyivákolt, mint egy rekedt egér. Vettem egy nap levegőt, majd mosolyt erőltettem az arcomra, s felé fordultam.

- Apám megengedte, hogy ott és azzal töltsem a napomat, amit én szeretnék. Egyébként miért keresett? - kérdeztem kedvesen, bár, ha egy okosabb személlyel beszélgettem volna, akkor biztos vagyok benne, hogy ő kihallotta volna a hangomban bujkáló gúnyt.

- Oh, fontos közleményem van! Edward herceg ajándékot küldött magának! Jöjjön velem a trónterembe! - jelentette ki, áhítattal az arcán. Biztos vagyok benne, hogy ő jobban örül az ajándékomnak, mint én. Sietve mentünk keresztül a kerten. A nap már jócskán lemenőben volt, s pont emiatt piros, lila, sárga színek uralták az eget. Egy-egy fáról néha kismadarak röppentek fel az ég felé, s így még mesebelibbé tették a látványt. Még gyönyörködtem volna benne órákon keresztül, de mennem kellet. Meg kellett néznem, hogy jövendőbelim mivel szeretné elnyerni a szívemet. Viszont Edward azt nem tudta, hogy bármennyi ajándékot is küld, és azok bármilyen szépek is, nem fogok csupán azért beleszeretni, mert sok pénze van. Én csak saját magáért fogom szeretni. Amint beléptünk a terembe, rögtön láttam, hogy az egész kastély eljött, hogy megcsodálja azt a kis dolgot, amit azzal a hittel küldtek el, hogy majd dobok tőle egy hátast. Hát valljuk be, ez nem jött össze nekik!

Sziasztok! Huh ne haragudjatok, hogy ilyen későn érkeztem meg az 1. fejezettel! Remélem tetszett, ha igen, akkor hagyjatok magatok után valamilyen véleményt! :)

- Adalia White

Prológus

 

"Szólni nem mertem, mert a szemem gyanúsan égett, és féltem a könnyek lehetőségétől, ha esetleg ki merem nyitni a számat, biztosan kibukna rajta a fájdalom."

- Éljen soká a királynő! Éljen soká a királynő! Éljen soká a királynő! - a termen hangos kántálás süvített végig. Mindenki ugyanazt mondta, ugyanolyan áhítattal, de közben ugyanolyan szomorú tekintettel. Végignéztem az emberek arcán, s csalódottan láttam, hogy hamis mosoly fedi el valódi érzéseiket. Nem csodáltam. Nekem is nagy levegőt kellett ahhoz vennem, hogy ne sírjam el magamat, majd ne rohanjak ki a teremből, és ne fussak világgá. Legszívesebben ezt tettem volna, de nem lehetett. Ő nem ezt akarta volna. Azt szerette volna, ha tovább küzdök! Küzdök magamért, a családunkért, és a népünkért, a népemért! Fátyolos tekitettel magam mellé pillantottam, ahol egyetlen fiam áhítattal figyelte a nagy zsivajt, majd a mellette álló lovagot, aki az alapot adta az áriázóknak. Mindig is harcos akart lenni, hiába mondtuk neki, hogy nem a küzdelemmel kell foglalkoznia egész életében. A politikára is időt kell fordítania. Ő nem tágított! Istenem mi lesz vele ezek után? Vajon hogyan fogja ezt megemészteni? Meg fogja valaha is? Bíztam benne, sőt esdekeltem azért, hogy fiam a tragédia ellenére is boldog életet éljen. Reménykedtem benne, hogy neki sikerülni fog, még ha nekem nem is. A következő dolog, amire a tekintetem akaratlanul is tévedt, az a nagy kovácsolt kapu, ami éppen az előttem lévő folyosó végén helyezkedett el. Nagy szemekkel meredtem a kapura, és csak vártam. Vártam, hogy hírtelen kicsapódik, és férjem épségben száguld be rajta. Reménykedtem benne, hogy ez csak egy kis színjáték, egy rossz vicc, amit születésnapom alkalmából talált ki. Viszont a kapu nem nyílt ki. Meg sem moccant. Csak állt ott, mozdulatlanul, rendíthetetlenül , s azt sugallta, hogy rajta bizony bejönni senki sem fog! S igaza is lett. A ceremónia végéig, senki sem lépett be a terembe. Miután mindenki elhallgatott, intettem nekik, hogy menjenek ki, egyedül hagyva engem egy pillanatra. Szükségem volt egy kis magányra. Kisfiam arcát megcsókolva, hagytam, hogy ő is kisétáljon a helyiségből. Mikor mindenki kiment, a terem hírtelen csöndbe burkolózott. A légy zümmögése is elhallgatott, az ablak mellett fészkelő madarak szárnycsapásai abbamaradtak, a szél süvítése megszűnt, s a kint dolgozó emberek is felfüggesztették mindazt amit éppen csináltak. Minden olyan nyugodt volt egészen addig, amíg a nagy harang meg nem szólalt. Mély hangja ébresztőként süvített végig az egész udvaron. Figyelmeztetett mindenkit a gyászra, s arra az emberre, aki előtt ezzel dallammal szerettek volna tisztelegni. Tudtam, hogy ez előre el volt tervezve, felkészültem rá, megfogadtam, hogy nem fogok sírni, s mégis az első kondulás után egy apró könnycsepp szaladt végig az arcomon. A második hangnál még több követte, s a harmadiknál, már nem bírtam tovább! Zokogva borultam a hideg kőre, könyökömet annyira beverve, hogy vér kezdett belőle szivárogni. Nem érdekelt. Csak az számított, hogy nem akartam ezt az egészet. Azt akartam, hogy a férjem itt álljon mellettem, s mellkasához vonva nyugtasson meg, hogy soha többé nem fog elhagyni. De ő nem volt itt. Edward már messze járt, s ezzel a cselekedetével óriási nyomot hagyott mindenkiben. De nem az volt a legnagyobb fájdalmam, hogy végleg itthagyott. Nem, én nem rá voltam mérges, hanem magamra, amiért annyit vártam arra hogy egybekeljünk, és boldog életet éljünk. Mérges voltam magamra, amiért abban az időben, olyan makacs voltam. Hogy azon a bizonyos napon, nem ugrottam apán nyakába, megköszönve neki, hogy ilyen csodálatos férfihoz akar hozzáadni. Viszont akkor nem így gondolkoztam, nem így cselekedtem, s most már látom, hogy ezzel nagyon nagy hibát vétettem!

 Sziasztok!

Itt is lenne a prológus. Remélem, hogy mindnenkinek tetszik, ha igen, akkor hadjatok magatok után valamilyen visszajelzést, véleményt. 

- Adalia White

Nyitás

2015. 07. 28.